Tóth Árpád
SZERETNÉK ÁTÖLELNI...
Szeretnék átölelni ma egy embert, Ki olyan árva s vágyak özvegye, Mint jómagam, s kit a tavasz szíven vert, S kondor haján kopog az ősz jege, Kinek ha volt is pirosbetűs napja, Tintát hozzá, véréből szőtt a Sors, Vén bánatok fia és újak apja, Csöndes tűnődés lankadt léptű papja, Örülni lassú, és csüggedni gyors. Kit nemessé emelt a föld porából Sok ritka szenvedés,de nem kevély Kitünni a törpék sekély sorából És címere egy hervadt falevél, Ha kővel dobták, szívét dobta vissza, Ha szívvel dobták, halkan énekelt...
ESTI SUGÁRKOSZORÚ
Tóth Árpád
Előttünk már hamvassá vált az út És árnyak teste zuhant át a parkon, De még finom, halk sugárkoszorút Font hajad sötét lombjába az alkony: Halvány, szelíd és komoly ragyogást, Mely már alig volt fények földi mása, S félig illattá s csenddé szűrte át A dolgok esti lélekvándorlása.
Illattá s csenddé. Titkok illata Fénylett hajadban s béke égi csendje, És jó volt élni, mint ahogy soha, S a fényt szemem beitta a szivembe: Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te, Vagy áldott csipkebokor drága tested, Melyben egy isten szállt a földre le S lombjából felém az ő lelke reszket?
Igézve álltam, soká, csöndesen, És percek mentek, ezredévek jöttek, - Egyszerre csak megfogtad a kezem, S alélt pilláim lassan felvetődtek, És éreztem: szivembe visszatér És zuhogó, mély zenével ered meg, Mint zsibbadt erek útjain a vér, A földi érzés: mennyire szeretlek!
|